Purpura Pannonica. Az esztergomi „bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században

CLASSIS I
vol. 3
Tusor Péter

TUSOR PÉTER, Purpura Pannonica. Az esztergomi „bíborosi szék" kialakulásának előzményei a 17. században (CVH I/3), Budapest–Róma 2005. 334 p. + 17 melléklet (képek, facsimilék, térkép)

E munka a Bíborosi Kollégium és a magyar egyház évezredes kapcsolatainak problémaérzékeny tárgyalása. Középpontjában az a törekvés áll, amellyel Európa keresztény uralkodói befolyásolni igyekeztek a bíborosi kinevezéseket, leginkább alattvalóikét. Nálunk Mátyás királynak köszönhetően terebélyesedett ki ez a jogszokás.

Az önálló magyar államiság megszűnése azonban azzal járt, hogy a magyar főpapok csak császári jelöltként lehettek a római egyház kardinálisai. Míg Pázmány Péternek sikerült ez, utódainak már nem. Lippay György és Szelepchény György prímások Rómában és Bécsben egyaránt a legváltozatosabb egyházpolitikai, diplomáciai eszközöket vetették be, széleskörű kapcsolatrendszert mozgósítottak kinevezésük érdekében.

Lippay fő érvként azt hangoztatta, hogy a Bíborosi Kollégiumban Magyarországnak történelmi jogosultsága van egy saját helyre. A részletekbe menően rekonstruált, izgalmas fordulatokban sem szűkölködő, a korszak bel- és külpolitikai összefüggéseibe helyezett erőfeszítések nem értek célt. A jogigény életben tartásával a két Pázmány-utód mégis sokban hozzájárult ahhoz, hogy Mária Teréziának 1747-ben sikerült elismertetnie XIV. Benedekkel a magyar uralkodók „bíborosjelölő jogát”. Bár ez a kiváltság arra az esetre szólt, ha az apostoli király személye nem azonos a császáréval, ettől kezdve a magyar jelenlét – a megváltozott történelmi viszonyok között is – folyamatosnak mondható a pápaválasztó testületben.

Az olvasmányos kötet imponálóan gazdag levéltári és szakirodalmi alapra épül. Elsődleges narratíváján túl számos adattal, szemponttal, dokumentummal gazdagítja a kora újkori szentszéki–magyar kapcsolatok történetét. A magyar nyelven írt kötet nemzetközi használhatóságát a vatikáni, római és más itáliai, bécsi, brünni stb. levéltárakból származó, olasz és latin, többségében szövegszerűen is idézett, illetve a Függelékben (pp.  211–284) közölt forrásanyag, továbbá a források mutatója (pp.  285–290), Bibliográfia (pp.  291–304), Index (pp. 307–314) és annotált, fejezetcímekkel ellátott angol Összefoglaló és Tartalomjegyzék (pp.  315–334) teszi lehetővé.