CVH

TÓTH KRISZTINA, Az Apostoli Szentszék és Trianon egyházkormányzati következményei (CVH III/1; Előadások a Fraknói Nyári Akadémián 4), Budapest–Róma 2021. 44 p.

A tanulmány a trianoni békediktátum 100. évfordulójára íródott, vatikáni levéltári források nyomán nyújt egy általános áttekintést az első világháborút lezáró békeszerződés egyházkormányzati következményeiről. A határok változásának köszönhetőn a korábbi huszonkilenc római és görögkatolikus egyházmegyéből, illetve főegyházmegyéből mindössze négy maradt teljes egészében Magyarországon: Veszprém, Vác, Székesfehérvár és Eger. A munka külön tárgyalja azoknak az egyházmegyéknek a kormányzatának alakulását, melyek teljes egészében külföldre kerültek, illetve azokét, amelyeket a békeszerződés két vagy három részre szakított.

Több olyan megállapítás található a kiadványban, amely árnyalja az eddigi szakirodalomból kirajzolódó képet. Például magyarázatot ad arra, miért pont a diakovári püspökre bízta a Szentszék a szlavóniai és dél-baranyai területekből kialakított apostoli kormányzóságot, vagy arra, hogy miért kérte apostoli kormányzó kinevezését a csehszlovákiai részre Boromisza Tibor szatmári püspök. Összességében elmondható, hogy rámutat az Apostoli Szentszék döntéseinek mozgatórugóira, a háttérben folytatott tárgyalásaira, a nunciusok szerepére, továbbá a környező országoknak az egyházszervezetet érintő befolyásolási kísérleteire elsősorban a diplomácia és anyagi nyomásgyakorlás eszközeivel. Másfelől a magyar kormány álláspontját is vázolja: azoknak a püspököknek a helyben tartását, akiknek a székhelye az elcsatolt részeken maradt, illetve ha a székhely Magyarországon maradt, e területek helynökök útján történő kormányzását. A Szentszék e két oldal között egyensúlyozott a hívek globális érdekeit szem előtt tartva.

Pápai csapatok Magyarországon (1595–1597, 1601). Gianfrancesco Aldobrandini levelezését feltárta, közreadja és a kísérőtanulmányt írta KRUPPA TAMÁS, Budapest–Róma 2020. (xxix + 290. p.)

A most kiadásra kerülő okmánytár Magyarország és a Szentszék több mint ezer évre visszanyúló kapcsolatának egy speciális területét, a pápaság tizenöt éves háborúban vállalt szerepének egy szeletét dolgozza fel. Az iratok Gianfrancesco Aldobrandini generális válogatott levelezését tartalmazzák. A pápa unokaöccse három ízben (1595, 1597, 1601) vezette őszentsége hadseregét a magyarországi hadszíntérre, amelynek a működéséhez egyaránt fűződnek sikerek és kudarcok.

A forráscsoportra régen felfigyelt a hazai és nemzetközi tudományosság, ám néhány úttörő kezdeményezést leszámítva idáig nem történt érdemi kísérlet a levelezés kiadására, és sokat kellett várnunk a források monografikus jellegű feldolgozására is. Ez utóbbin változtatott Giampiero Brunelli 2018-ban megjelent könyve (La santa impresa. Le crociate del papa in Ungheria 1595–1601), amely első áttekintő összefoglalását és értelmezését nyújtja ennek a három hadjáratnak. Ezt a narratívát építi tovább az okmánytár, bőséges magyar nyelvű regeszták segítségével nyitva meg az utat az események további lehetséges értelmezése előtt. A kötet segítségével szinte kitapintható közelségbe kerülnek nemcsak a szentszéki erőfeszítések, hanem a háború fő terhét viselő Habsburg kormányzat háborút illető lépései is, amelynek diplomáciai és katonai jellegű tevékenysége egyúttal más megvilágításba kerül.

Aldobrandini generális levelezéséből kibontakozik egy teljes koraújkori hadsereg mozgósításának, a harctérre történő eljutásának, ellátásának komplex és igen nehéz feladata. Ennek megvalósítása kapcsán ráirányul a figyelem arra, hogy az Egyházi Állam civil hadvezérének a tevékenységét milyen hatékonyan segítették a szintén civil, egyházi méltóságot betöltő pápai hadbiztosok. Az ő tevékenységükről még nem született sem forráspublikáció, sem feldolgozás magyar nyelven. A levelek rávilágítanak azokra a buktatókra, amelyek két nagy ellátó rendszer, a pápai és a Habsburg összehangolásának nehézségéből fakadtak, de arra is, hogy az Apostoli Kamara a császáritól eltérően milyen hatékonyan működött, amikor képes volt arra, hogy kb. 10 ezer embert eljuttasson egy ezer kilométerrel távolabb lévő hadszíntérre, úgy, hogy a seregnek maradjon ideje a hadműveletekre is.

A levelezés alapján végigkísérhetjük a harctérre kiérő pápai katonákat a mustrától kezdve a táborig, majd az Esztergom, Vác, Pápa, illetve Kanizsa alatt vívott harcokat. Sőt az okmánytárba bekerültek azok az 1595 és 1597 közötti hadműveleti szünetben született iratok is, amelyek témája a hadsereg áttelelése, illetve az Erdélybe vonulás voltak. Ezek nem keltették fel eddig a figyelmet, bár az említett narrációnak ugyanúgy a részeit képezik.

Igen érdekes a hadvezér személye, aki eredetileg banki tevékenységet folytatott, és a lazioi banditák féken tartását leszámítva semmilyen harctéri tapasztalattal nem rendelkezett. Kinevezését kizárólag annak köszönhette, hogy a pápa rokona volt. Ez egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy egy hivatásos zsoldosvezérrel ellentétben, aki a tollforgatással szemben a kardforgatást helyezte előtérbe, Aldobrandini inkább az előbbiben jeleskedett. Aminek köszönhetően viszont szinte tapintható közelségbe kerülnek a háború mindennapjai. A generális gondoskodó, és együtt érző személyiség volt, akinek a figyelme nemcsak arra terjedt ki, hogy a katonák megkapják a meghatározott napi fejadagjukat, hanem képes volt késhegyig menő vitákba bonyolódni a császári kormányzati szervekkel például hadsereg táboroztatásának, áttelelésének garanciák nélküli követelésével, vagy a hadsereg Erdélybe vonultatásának a pápa részéről többször felmerülő, a realitásokat kellően figyelembe nem vevő ötletével szemben.

VIII. Kelemen megkülönböztetett figyelemmel kísérte az eseményeket, és többször is személyesen avatkozott bele kompetenciájától távol eső stratégiai kérdésekbe, amely persze újfent aláhúzza Clausewitz tételét, hogy a háború a politika, és esetünkben – a hitterjesztés – folytatása fegyveres eszközökkel, illetve, hogy ez a háború személyes ügy volt a számára. De kiderül az is, hogy az Egyházi Állam erején felül vállalt – az utókor által máig kellően értékelt – szerepet a háborúban, és annak finanszírozásában. Rómában pontosan tudták, hogy Európa igazi határai nem a tengeren, ahogy a nyugat-európai történészek tekintélyes rész főleg Braudel nyomán máig hiszi, hanem a magyar királyság romjain keresztül húzódtak és húzódnak máig is.

Az okmánytár lényeges és fontos részét képezi a fizetési és veszteséglistákat tartalmazó Függelék, amely elsősorban persze a tisztikarról nyújt tanulságos képet. A száraz, első ránézésre nem túlságosan izgalmas, sőt érdektelennek tűnő név és számsorok olvasása közben azonban gondoljunk csak arra, hogy itt egy több, mint négyszáz évvel ezelőtti élet eleven szövetének egy darabja szakad ki a hadbiztosok és pápai tisztviselők pennája nyomán. Amelyből egyszerre tárul elénk a hitből, isten akaratából fakadó sztoikus belenyugvás a veszteségek felett, a lelkesedés, a halált megvető bátorság, mert a katonák és tisztjeik komolyan gondolták, hogy ők egy igazságos háborút vívnak. De megelevenedik a harcok hevessége, szinte halljuk a katonák kiabálását és jajgatását, érezzük a lőpor füstjét, a sebesülés bűzét, és a falmászás izzadságát is. Kitapinthatóvá válik az elmúlás ellen feszülő emberi akarat, amely a veszteségeket minimalizálni akarja, és a hadvezér józan számítása, hogy csak ép katonákkal lehet a harcot folytatni. Mindezt nem tudjuk meg a császári hadseregről, mivel a hosszú háború magyarországi szakaszáról ilyen átfogó jellegű, a hadtörténeti szempontokat előtérbe helyező, és egy egész hadsereg működésébe mély betekintést engedő, a háborút mintegy alulnézetből megmutató forráskiadás eddig nem jelent meg. Talán ebben ragadható meg leginkább az okmánytár legfontosabb újdonsága.

“Negozio del S.r Card. Pasman”. Péter Pázmány’s Imperial Embassage to Rome in 1632 (With Unpublished Vatican Documents) (CVH II/7), written and edited by ROTRAUD BECKER, PÉTER TUSOR, Budapest–Rome 2019. 482 p. + 3 suppl. (2x2 pictures, 4 facsimilia) Digital supplements: http://institutumfraknoi.hu/en/repositorium/pazman_rome_1632

A nemzetközi kooperációban folytatott kutatás eredményeit tartalmazó kötet az egyetemes és magyar historiográfia régi adósságának tesz eleget. Pázmány Péter 1632. évi viharos római követjárása nemcsak a magyar történelem, különösen az egyház- és diplomáciatörténet fontos fejezete. Egyúttal a pápaságtörténet és a 400 éve zajló harmincéves háború kiemelt eseménye, melynek modern és alapos feldolgozását a korszak neves ismerője, Georg Lutz már évtizedekkel ezelőtt sürgette. A kutatás forrásbázisát Pázmány követségének 19. és 20. századi eleji kiadott iratai (főként Pázmány által írt, részben neki címzett dokumentumok), a pápai Államtitkárság és a bécsi nunciatúra Rotraud Becker által 2013-ban (NBDIV/5) publikált levelezése (Nuntiatur des Ciriaco Rocci. Ausserordentliche Nuntiatur des Girolamo Grimaldi, 1631–1633), illetve a jelen kötetben közreadásra kerülő államtitkársági jegyzőkönyvek (a pápai audienciákról, Pázmány tárgyalásairól Azzolini államtitkárral) és discorsók, továbbá az esztergomi prímási levéltárból feltárt kiegészítő anyag képezi.
A kötet angol nyelvű, a Chapter I–II magyarul is olvasható, a források olaszul és latinul íródtak, használatukat angol és magyar tartalmi kivonatok segítik. Az angol részeket Gátas-Palotai Ágnes fordította, Rotraud Becker fejezetét (Chapter I) pedig németből Forgó András magyarította.  

A FŐBB EREDMÉNYEK:

I. A bécsi nunciatúra és a pápai Államtitkárság levelezésének vizsgálata alapján.

1) VIII. Orbán és környezete az esztergomi érsek római küldetését nemcsak „nem kívánatosnak”, hanem kifejezett fenyegetésnek tartotta. A felszínen semleges, titokban franciabarát pápai politika elleni, Rómában Gaspare Borgia bíboros, spanyol követ által irányított spanyol fellépés részeként tekintettek rá. 2) Mivel a katolikus Habsburg udvarokhoz fűződő római viszonynak korrektnek kellett maradnia, nem vették figyelembe, hogy mind Borgia, mind Pázmány fellépése mögött uralkodói utasítás áll, és személyes ellenségként tekintettek rájuk. 3) A magyar bíborost titokban megfigyelték, küldetését kezdettől fogva ellehetetlenítették a Kúria részéről. Nem a császári kéréseket és azok elutasítását állították követsége középpontjába, hanem ceremoniális problémákat, mindenek előtt a magyar kardinális császári követi címének elismerését. 4) A sarokba szorított Pázmányt színleléssel vádolták a pápai udvarban, és az „Intermittere non possum…” kezdetű védekező iratával – melynek egykorú másolatai minden jelentősebb európai kézirattárban megtalálhatók –összefüggésben olyan légkört teremtettek, amely őt a nyíltan gyűlölt Borgiával állította egy sorba, és a Kúriát tüntette fel megtámadott félként. 5) A bíborosi méltóság és követi megbízatás összeférhetetlenségét Pázmány kapcsán elsősorban a spanyol követ Borgia ellenében hangoztatták. Bár bíborosok a későbbiekben is elláthattak követi feladatokat a pápai udvarban, a nem olasz bíborosok (cardinali nazionali) kinevezése Borgia és Pázmány „lázadását” követően erősen visszaszorult. 6) A botrányokkal teli Pázmány-afférral kapcsolatos nunciusi jelentésekből megállapítható, hogy a pápa jóindulatába és a Kúriából származó magyarázatokba vetett, már korábban is csekély európai bizalom tovább csökkent. Ezzel a bécsi nunciusok tekintélye és befolyása is csorbát szenvedett a bécsi udvarban. 7) Bécset nem tudta meggyőzni a Kúriának az a buzgalma sem, hogy a nunciatúrának adott részletes utasításokkal az eseményeknek azt a római verzióját terjessze el, amely szerint Pázmány helytelenül viselkedett, és ezért a Kúria alappal él heves panaszokkal vele kapcsolatban. Ezzel nemcsak a bíboros saját jelentései álltak szemben, hanem mások beszámolói is. 8) A császári udvarban nem sikerült az esztergomi érseket hitelteleníteni, pozícióit megingatni, sőt komolyan fontolóra vették visszaküldését az Örök Városba, amit a pápai diplomácia heves ellenállása végül megakadályozott. 9) A magyar egyház feje és a pápa közötti diplomáciai konfliktus a magyar egyház és a római Szentszék kapcsolatait is több évre feszültté tette.

II. A publikálásra kerülő államtitkársági jegyzőkönyvek, elemzések alapján

A kötetben közzétett forrásszövegek olvasása közben megelevenedik az olvasó előtt a történeti atmoszféra. A magyar bíboros római követségéből a pápai audienciákat és az Azzolinivel folytatott tárgyalásokat szinte valós időben lehet átélni 400 esztendő történeti távlatából. A vatikáni forrásoknak köszönhetően a történeti megismerés egészen különleges távlatai nyílnak meg az olvasó előtt.

1) Kimutatható válik Pázmány „lojalitásváltása”. Pázmány Péter VIII. Orbán kánoni tiltása és saját kezdeti fogadkozása ellenére végül mindent részletesen feltárt az 1632. április 6-ai pápai audiencián elhangzottakból a császári Titkos Tanácsnak előtt május végi zárójelentésében. Magyarország prímásának választania kellett kettős: bíborosi és császári titkos tanácsosi lojalitása között. E választás hosszas belső és külső küzdelem után, csak a római követség legvégén, 1632. május második felében, szinte a legvégén történt meg. Ettől kezdve haláláig az esztergomi érsek a Barberini-ház kérlelhetetlen ellenfele, a bécsi udvar egyik „héjája” az itáliai, pápai politikában. Nemcsak a Barberinik tekintettek rá ellenségként, a viszony kölcsönös volt. 2) Az Azzolini államtitkárral folytatott tárgyalások jegyzőkönyveiből világosan kiderül, hogy maga Pázmány javasolta, sőt többször kérte: legalább az itáliai tizedeken alapuló részletfizetés terhére folyósítsanak előzetesen, egy összegben segélyt. Az így küldött 130 000 birodalmi tallér a legnagyobb egy összegben nyújtott segély volt, melyet császári követ – a római politikai célok ellenében – VIII. Orbántól szerezni tudott a harmincéves háború idején a Katolikus Liga céljaira. 3) A jegyzőkönyvek elemzésének fontos eredménye, hogy testközelből láthattuk: az egyébiránt kolerikus alkatú magyar főpap, bár hátrányosabb taktikai helyzetben volt, a kuriális prelátusokhoz hasonlóan valóban mesterien élt a diplomáciai színlelés eszköztárával. Nála ugyanakkor csak hetekkel később válik szét a nyilvános, illetve tárgyalási diskurzus és a Bécsbe írt jelentései hangneme, tartalma, míg az Államtitkárság levelezésében ez kezdettől nyomon követhető. 4.) A magyar és nemzetközi történetírás számára a purpura a pázmányi történeti identitás elválaszthatatlan összetevője. Ő maga kimutathatóan nem tulajdonított bíborosi méltóságának különösebb jelentőséget (szerinte „bíborosi kalapja nem való másra, minthogy sírja felé helyezzék”), ami személyisége belső világára, megmaradt szerzetesi lelkületére is némi rápillantást enged. 5) Fontos eredmény, hogy az aktákban feltűnik a pápai Államtanács, a Congregazione dello Stato, s hogy beleláthattunk a pápai döntéshozatal napi működésébe, az Államtitkárság előkészítő munkájába. A pápai külpolitika tényleges irányítója Lorenzo Azzolini, aki még beosztott tisztviselő, de tevékenysége, befolyása fontos lépés a bíboros államtitkári pozíció kiépülése felé. 6) Magyarország prímásának római szereplése messze túllépett a császár–pápa viszony keretein, és az európai diplomácia legmagasabb szintű koordinátáin mozgott. Nemcsak titokban egyeztetett Borgiával, a spanyol és az osztrák Habsburg követ közösen lépett fel a római diplomáciai kar előtt. A „Borgia-krízis” helyett ezentúl „Borgia–Pázmány -krízis”-ről lehet és kell beszélni a harmincéves háború legdrámaibb római diplomáciai eseményei kapcsán. 7) Pázmány 1632. április 12-ei utalása Azzolininek, hogy az Egyház szolgálatára évekre Rómába költözne, azt mutatja, hogy állandó római császári követségének, bíboros protektorátusának terve nem 1632. évi szereplése nyomán vetődött fel, ahogy eddig véltük, hanem épp ellenkezőleg: követjárása egy évek óta tervezett római diplomáciai szerepvállalás első (és mint már tudjuk, utolsó) epizódja volt. 8) Magyarország prímásának római követjárása a pápa svéd-ellenes ligába vonása terén egyértelmű és határozott kudarc. Mindazonáltal e fiaskó nem magyarázható kizárólagosan VIII. Orbán franciabarát politikájával, illetve nem értelmezhető pusztán Róma és Bécs kapcsolatai összefüggésében. A szöveg, amit Pázmány magával hozott Rómába, nemcsak a pápai, hanem – németalföldi kitételei miatt –  a madridi udvar számára is elfogadhatatlan volt. Esztergom érseke tehát egy olyan programot volt kénytelen képviselni Rómában, amelyet leírt formájában a spanyol monarchia sem vállalt fel. Az osztrák és spanyol Habsburgok közötti liga végül 1634-ben jött létre. 9) A kutatás utolsó, szenzációs eredménye: Pázmány római követjárásának legfontosabb dokumentumait közzé kívánta tenni nyomtatásban! A iratok megszólításait, záradékait kihúzta, címiratokkal látta el őket, helyenként kommentárokat is írt hozzájuk. A feliratozott szövegváltozatokból egy tisztázat is készült. Sajtó alá szerkesztette követsége legfontosabb iratait: összeállította a birodalmi helyzetet leginkább bemutató írásait, majd ezeket  ellenpontozta a követi címmel kapcsolatos meddő és elterelő vita dokumentumaival. A kézirat azonban végül nem került nyomdába, és a prímási levéltárban nyert elhelyezést. Egy ilyen pápaellenes bíborosi publicisztika nem érte volna el a megfelelő hatást, ezt végül maga Pázmány is beláthatta.

A „Pázmány–Borgia-affér” fordulópont a pápaság történetében, innentől datálható a korábbi nagyhatalmi szerep vesztfáliai békében megpecsételt megszűnése.

Regesta Supplicationum, 1522–1523. A VI. Adorján pápa uralkodása alatt elfogadott magyar vonatkozású kérvények, feltárta, közreadja és a kísérőtanulmányt írta LAKATOS BÁLINT (CVH I/16), Budapest–Róma 2018. (288 p. + 3 képtábla + 1 térképmelléklet)

A Vatikáni Titkos Levéltárban őrzött 15–16. századi, magyarországi vonatkozású források közül a pápákhoz írásban benyújtott és az egyházfő vagy megbízottja által elfogadott kérvények azaz szupplikációk feltárása és közzététele a magyar kutatás régi adóssága. Mivel az elfogadott és szignált szupplikációkat fizikai valójukban a pápai kancellárián nem őrizték meg, hanem szövegük lemásolása után kidobták őket, nagyon kevés eredeti kérvény maradt fenn. A szupplikációk szövege tömeges mennyiségben csak a Dataria Apostolicán vezetett, 1892 óta a Vatikáni Titkos Levéltárban őrzött, több ezer kötetből álló Registra supplicationum avagy olasz nevén Registri delle suppliche nevű sorozatban található 1342-től kezdve.

E kötet egy leendő alsorozat részeként a VI. Adorján pápa rövid, másfél éves pontifikátusa (1522–1523) alatt keletkezett összesen 39 vaskos regisztrum összesen 66 magyar vonatkozású szupplikációját tartalmazza. Bár a bemutatott időszak igen rövid, de egy keskeny ablakot mégis nyit a pápai–magyar összeköttetések horizontjára. A feltárt források túlnyomó része az esztergomi vagy a kalocsai egyháztartományba tartozó egyházmegyékhez kapcsolódó személyekre vonatkozik. Tárgyuk szerint az egyházi bírósági perek újratárgyalását, illetve a papszentelést kérő szupplikációk adják a talált anyag kétharmadát. Ez valószínűleg nem annyira a rövid időszaknak, hanem a magyarországi kérvényezők stratégiájának, illetve a magyarországi egyházi bíróságok munkájának tudható be. A pappá szentelésüket kérvényezők egyébként tömegesen 1523 márciusában fordultak a pápához; erre a szakirodalomban általában „papszentelési turizmusnak” nevezett jelenség adott évi példájaként tekinthetünk.

A szövegkiadást a téma szakirodalmát összefoglaló, a témát és a gyűjtött anyagot bemutató bevezető, illetve teljes körű személy- és helynévmutató kíséri, valamint levéltári jelzet-konkordancia egészíti ki.

Kánoni kivizsgálás Pázmány Péterről. Családja, katolizálása, misszionálása. (A Pázmány–Tholdy archívum irataival) (CVH II/6), feltárta, fordította, kísérő tanulmánnyal és dokumentumokkal közreadja TUSOR PÉTER, Budapest–Róma 2017. 462 p. + 3 melléklet (2 kép, 1 térkép). Digitális képmellékletek: http://institutumfraknoi.hu/repositorium/frascati

A kötet meghatározóan biográfiai, proszopográfiai és genealógiai jellegű. Az alapjául szolgáló forrás természetéből fakadóan hagyományos történeti műfajokat ötvöz, esetenként mikrofilológiai alapossággal. A Pázmány-kutatás nagy múltú történeti diskurzusához kapcsolódva azt mutatja be, hogy a kánoni kivizsgálási eljárás jegyzőkönyve, e sajátos, fontos szeriális vatikáni forrástípus hogyan és milyen mértékben hasznosítható, ad többletet az eddigi vizsgálatokhoz és a hazai forrásokhoz. Valamint hogy az olaszországi magánlevéltárak milyen perspektívákat kínálnak a magyar történelem jobb megismerése (és megértése) terén.

A további hasznosítás lehetősége is elsődlegesen a Pázmány-kutatáshoz kapcsolódik. A pontosított, módosított életpályaadatok, családi körülmények visszatükröződhetnek irodalmi alkotásaiban. Az irodalomtörténet feladata marad, hogy Őry Miklós módszerét követve újraolvassa Pázmány műveit és támpontokat találjon az újabb biográfiai eredmények mentén, netalán ellenvetéseket támasszon. Ugyanez áll az írói munkásságára vonatkozó megfigyelésekre.

A Pázmány–Tholdy család kutatás során feltárt archívumának feldolgozása, iratainak adatgazdagsága, a rá alapuló történészi narratívának a jegyzőkönyv-elemzés szövegétől gyökeresen eltérő jellege azt bizonyítja, hogy a jegyzőkönyv és a családi levéltár gyakorlatilag „elbeszélnek egymás mellett”. Az egyik nem feledtetheti a másik hiányát. Sokkal inkább kiegészítik egymást. Fejérpataky László híres mondása: „Egyáltalában Magyarország történelmét az olaszországi, s első sorban a vatikáni levéltárak ismerete nélkül megírni nem lehet”, következésképpen nem az itthoni adatpusztulás miatt érvényes elsősorban. Ezt semmi nem pótolhatja. Sokkal inkább amiatt, mert Itália archívumai olyan információkat őriznek, őrizhetnek meg számunkra, melyek idehaza még ideális forrásviszonyok között is jószerével elérhetetlenek lennének.

A kötet, eredeti forrásfeltárása, alapkutatás jellege mellett nemcsak a szakmai, hanem a szélesebb olvasói kör érdeklődésére is számot tarthat. A Pázmányról, az érseki székig megtett életútról szóló 1616. szeptember végi tanúvallomások (például olyan ismert személyeké, mint Lépes Bálint, Ferenczffy Lőrinc) magyar fordításban is olvashatóak. A kortársak szavaiban megidéződik Pázmány családja, katolizálása, a kolozsvári tanulmányai, térítői, hitvitázó tevékenysége. Pázmány szerepének egykorú bemutatásában a reformáció/ellenreformáció átmenetének világa jelenik meg eddig ismeretlen tükörben. A családi levéltár, az szintén újonnan feltárt Pázmány–Tholdy-archívum iratai az 1570-es, -80-as évek Váradjának és környékének világába vezetnek el. Az ekkorra már egy-két évtizede protestáns, református többségű vidék középnemességének mindennapjai elevenednek meg a protestáns Pázmányok és a katolikus Tholdyak iratainak köszönhetően. Az a miliő, melyben Pázmány Péter gyerekként élt, kolozsvári diákként vissza-visszatért, mielőtt 18 évesen végleg elhagyta volna szülőföldjét. Feltárulnak előttünk a Pázmányok ősei, a családon belüli perek, a feltörekvő apa, Miklós birtokszerzései, hatalmaskodásai, a család anyagi viszonyai. Egy gyilkossági eset nyomozása kapcsán a hamarosan elpusztuló birtok, Panasz lakói, többségükben a Pázmányok jobbágyai idézik meg a falu világát. Az érdekesebb, magyar nyelvű források a függelékben teljes szövegükben is megtalálhatóak. A genealógiai, életrajzi és családtörténeti adatokon túlmenően azt is bizonyítják számunkra, hogy a 16. század derekának vallási mozgalmai alapjaiban érintetlenül hagyták Várad késő-középkori humanista-jogi jellegű kultúráját, és a felemelkedésre törekvő családi stratégiákban nem hoztak alapvető változást.
 

Recenzió

Magyarország és a római Szentszék II. Vatikáni magyar kutatások a 21. században (CVH I/15), szerk. TUSOR PÉTER–SZOVÁK KORNÉL–FEDELES TAMÁS, Budapest–Róma 2017. 436 p. + 11 melléklet (7 p. műnyomó képmell., 4 térkép)

A kötet a Lendület-kutatócsoport szerves folytatásaként 2017-ben megalakult, a vatikáni magyar történeti kutatásokat működése középpontjába állító MTA-PPKE Fraknói Vilmos Római Történeti Kutatócsoport számára ad szakmai prognózist az elkövetkezendő öt évre. Alapjául a 2016. augusztus 23-án a pécsi VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Lendület-kutatócsoport által szervezett Vatikáni magyar történeti kutatások a 21. században szimpóziumán elhangzott előadások szolgálnak.

A tanulmányok kronológiai, tematikai rendje körvonalazza a kutatócsoport tervezett kutatásainak súlypontját, irányait. Az első öt tanulmány késő középkori témát vizsgál. Maléth Ágnes I. Károly és a pápai udvar közötti diplomáciai kapcsolatokat elemezi vatikáni levéltári források fényében. Fedeles Tamás a pápai tizedszedők munkájához szolgál adalékkal, a magyar és a lengyel kutatás számára egyaránt ismert pápai adószedő, István fia Péter kollektori működésének bemutatásával. Szovák Kornél azt vizsgálja, hogyan jelent meg a török kérdés a 15. században a pápához benyújtott folyamodványokban, az ún. szupplikációkban. Nemes Gábor a győri egyházmegyés hívek és papság késő középkori római jelenlétét dolgozza fel különféle kuriális forrástípusokra támaszkodva. Végül Lakatos Bálint tanulmánya a pápai udvar ceremoniális rangsorába enged betekintést, melyben Magyarország helyét vizsgálja.

A következő hat tanulmány súlypontját a kora újkor adja. Kanász Viktor Fráter György kuriális perére vonatkozó szentszéki források feltárásának tervét vázolja, mellyel a historiográfia régi adósságát igyekszik törleszteni. Hasonlóképpen Tusor Péter, aki a 17. századi kánoni kivizsgálási jegyzőkönyvek módszeres kiaknázásának tervét vázolja fel. Ehhez kapcsolódik Tóth Tamás írása, aki ugyanezt a témát a 18. század vonatkozásában körvonalazza. Kruppa Tamás Giovanni Argenti jezsuita művei és levelezése alapján vizsgálja politika és vallás kapcsolatát a 17. század elején Erdélyben. Szintén diplomáciai témát mutat be Mihalik Béla Vilmos: a Szentszék és a bécsi udvar kapcsolatát a 17. század végén, Georg Adam von Martinitz gróf római követsége idején. Kisvarga Gábor Galla Ferencnek a hódoltsági missziókról írt kéziratban maradt munkája kiadásának tervét vázolja.

Az utolsó négy tanulmány a kutatócsoport harmadik fő kutatási irányát a 20. századra vonatkozó szentszéki magyar kutatásokat körvonalazza. Tóth Krisztina a Szentszéknek az 1920-as évek fordulóján magyar királyi főkegyúri joggal kapcsolatban elfoglalt álláspontját ismerteti a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációja jegyzőkönyvein keresztül. Gárdonyi Máté a megújított, és már nem a Zsinati, hanem a Konzisztoriális Kongregációhoz benyújtott ad limina jelentések forrásértékét mutatja be. Véghseő Tamás forrásközlésében a görögkatolikusság Trianon utáni konszolidációjához ad érdekes adalékokat. Végül Fehér Lilla az 1945 utáni római emigráció történetének egy fejezetét, a Szent István Akadémia létrehozására tett kísérletet tárja fel.

A kötetet az egyes tanulmányoknál közölt gazdag forrásanyag, táblázatok, térképek, képanyag, illetve angol nyelvű összefoglalók és mutató egészíti ki.

Recenzió

TÓTH KRISZTINA–TUSOR PÉTER, Inventarium Vaticanum I. A Budapesti Apostoli Nunciatúra levéltára (1920–1939) (CVH I/14), Budapest–Róma 2016. lxii + 360 p. és 4 melléklet (képek, térkép)

A kötet, amely nemzetközi szinten is egyedülálló vállalkozás, a két világháború közötti vatikáni diplomáciai fondok közül a Budapesti Apostoli Nunciatúrának a vatikáni levéltárban őrzött iratanyagát dolgozza fel áttekintő inventárium formájában. Az inventárium elkészítése a Fraknói Vilmos nevével jellemzett, nagy múltú és stratégiai fontosságú vatikáni kutatásokhoz kapcsolódva a jelenleg funkcionálisan nem létező Római Magyar Történeti Intézet munkáját pótolja.

A Szentszék és Magyarország kapcsolatát a vizsgált időszakban, 1920–1939 között érintő legfontosabb témaköröket körvonalazva egy kifejezetten magyar vonatkozású, rendkívül szerteágazó s gazdag iratanyag szerkezetéről és tartalmáról nyújt képet. Ebben kül- és belpolitikai szempontból egyaránt meghatározó kérdések helyet kapnak. Például Trianon hatása az egyházszervezetre, a katolicizmus szerepe és jelentősége a magyar kultúra megőrzésére az elcsatolt területeken, a főkegyúri jog, a katolikus újjászületés, nagyszabású katolikus ünnepségek, stb. A kötet az egyes egyházmegyék, szerzetesrendek, intézmények történetéhez, egyházi és világi személyek curriculumához is értékes adalékokkal szolgál.

Az inventárium jelentőségét egyrészt az adja, hogy megkönnyíti a Archivio Segreto Vaticanóba érkező kutatók feladatát, hiszen így előre tudnak tájékozódni a busták tartalmáról, és ezáltal célirányosan keresni az anyagban. Másrészt kiadásával hozzájárul ahhoz, hogy a két világháború közötti szentszéki–magyar kapcsolatok, a pápai diplomácia közép-európai korabeli szerepe kellő árnyaltsággal legyen megismerhető és feldolgozható, mind hazai, mind nemzetközi szinten. Folytatása, az Inventarium Vaticanum II., előkészületben lévő kötete a prágai, bukaresti és belgrádi nunciatúrák és Congregazione per gli Affari Ecclesiastici Straordinari bőséges magyar anyagát tartalmazza majd.

A kötetet részletes, a nunciatúra történetét, a 2006-ban megnyitott vatikáni fondok eddigi magyar hasznosítását és az inventárium elkészítésének módszertanát is tárgyaló bevezető, korabeli fényképek, térkép, Sági György összeállításában alapos hely- és névmutató, valamint angol nyelvű összefoglaló tanulmány egészíti ki.

TUSOR PÉTER, Pázmány, a jezsuita érsek. Kinevezésének története, 1615–1616 (Mikropolitikai tanulmány) (CVH I/13), Budapest–Róma 2016. 460 p. + 6 melléklet (képek, facsimile, térkép)

A monográfia témája Pázmány Péter prímási kinevezése. A kora újkori magyar történelem egyik legnagyobb hatású makropolitikai tényének körülményeit, okait, célját, összefüggéseit elemzi a – korszakra Wolfgang Reinhard által kidolgozott – „mikropolitikai” megközelítésben, fordulatos eseményeit rekonstruálja kritikai igénnyel. A kérdés Pray Györgytől kezdve harmadfél százada áll a magyar historiográfia érdeklődésének homlokterében. Mégis csupán részleges, vagy kifejezetten téves eredmények születtek. A kötet egyaránt felölel politika-, diplomácia- és egyháztörténeti dimenziókat, sőt a művészettörténet is új eredménnyel gazdagodik. Bátran él a latin és olasz szövegfilológia eszközeivel, és segédtudományként világi és kánonjogtörténettel.

Külön fejezet tárgyalja a Habsburg- és a pápai diplomácia elhúzódó tárgyalásait, Pázmánynak a jezsuita rendből átmenetileg kifelé vezető útját, az ezt övező rendi feszültséget, vádakat, szomaszka novícius-jelöltségét stb. Fény derül támogatóira és szépszámú ellenségeire. Eldől, hogy kinevezése tényleg aggályos volt-e egyházjogilag, avagy mégsem, volt-e gyereke, vagy mégsem, fűtötte-e becsvágy, akart-e egyáltalán Magyarország prímása lenni, illetve kinek állt leginkább érdekében, hogy azzá tegye őt, és végül ki lett kinevezésének legfőbb haszonélvezője. A római és a prágai udvar belső viszonyai és az európai nagypolitika elemzése nyomán tárulnak fel a páratlan karrierfordulat okai, mozgatórugói a harmincéves háború kitörésének előestéjén.

A szerencsés forrásadottságoknak és az itáliai, osztrák, cseh és magyar levéltárakra kiterjedő széleskörű feltáró munkának köszönhetően az olvasó történeti megismerhetőség különleges mélységeibe juthat el négy évszázad távlatából. E mélységekbe elsődlegesen a római Habsburg diplomáciai és egyházi képviselet mindeddig homályban rejtőző informátorai kalauzolnak el.

A monográfia használhatóságát terjedelmes szakapparátus, forrásfüggelék (pp. 339–390), kronológia (pp. 391–400) a felhasznált források jegyzéke és könyvészet (pp. 401–416), mutató (pp. 419–426), továbbá angol nyelvű összefoglaló és tartalomjegyzék segíti (pp. 429–456 és 457–459).

Recenzió 1
Recenzió 2

Brevia Clementina. VII. Kelemen pápa magyar vonatkozású brévéi (1523–1526), feltárta és közreadja NEMES GÁBOR (CVH I/12; A Győri Egyházmegyei Levéltár Kiadványai. Források, feldolgozások 23), Budapest–Győr–Róma 2015. (xxii + 207. p. + 12 p. képmelléklet)

A Vatikáni Levéltár (Archivio Segreto Vaticano) megnyitása óta a magyar történeti kutatás középkori érdeklődése leginkább a kérvény- és bullaregisztrumok, valamint az Apostoli Kamara fondjai felé fordult. A diplomáciai levelezés és az állami adminisztrációval kapcsolatos bizalmas rendelkezések számára létrehozott, a pápa titkárai által kiállított új irattípus, a bréve összegyűjtése, feltárása és kiadása ugyanakkor nem keltett komolyabb érdeklődést. A Vatikáni Levéltárban a Trienti Zsinat szervezeti reformjai előtt kiadott brévék – a kérvény- és a bullaregisztrumok összefüggő sorozataival szemben – szétszórtan helyezkednek el. A brévék többségét a levéltár ősi része, az úgynevezettArmadi őrzi. A Dataria Apostolica levéltárában a kérvényükre bréve formában választ várók iratait kellett kigyűjteni(Brevia Lateranensia). Az Angyalvár levéltára (Archivum Arcis) elsősorban a Szentszék hazatért követeinek eredeti ajánlóleveleit rejtik. VII. Kelemen pápának e kötetben kiadott, 1523 és 1526 között kelt 150 irata a magyar történelem egyik legizgalmasabb korszakába ad betekintést. Megismerkedhetünk a szentszéki és a magyar diplomácia működésével, és azzal, hogyan is próbált a pápa segíteni a végveszélybe sodródott Magyarországon. 

A kötet használatát a sorozati elvárásokkal összhangban gazdag apparátus (kritikai és tárgyi jegyzetek, bibliográfia, hely- és tárgynévmutató), valamint angol nyelvű összefoglaló segíti.

GALLA FERENC, Pálos missziók Magyarországon a 17–18. században (CVH I/11), s.a.r. FAZEKAS ISTVÁN, Budapest–Róma 2015. x + 536 p. + 1 melléklet (térkép)

A budapesti Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem hittudományi kara egyháztörténelem professzorának magyar nyelvű monográfiája a pálos rend 17. és 18. századi magyarországi hitterjesztésben betöltött szerepét dolgozza fel. A munka három részre tagolódik. Az első részben a szerző előbb a rend belső megújulásával, majd a hitterjesztésbe való bekapcsolódásával foglalkozik. A második rész tárgya a pálos missziók kibontakozása, amely egybeesik a 17. század utolsó harmadában kibontakozó kuruc háborúk, Habsburg ellenes felkelések, a török elleni visszafoglaló háborúk korával. A harmadik részben a rend 18. században kifejtett missziós tevékenysége kerül bemutatásra. A monográfia több évtizedes levéltári kutatás során a  Sacra Congregazione de Propaganda Fide levéltárában, ill. a Magyar Nemzeti Levéltár Országos levéltárában feltárt, nagy mennyiségű forráson alapul. A kötetet a feltárt adattömegen túl a szerző igen finom, mai is helytálló ítéletei teszik a kora újkori magyar egyház- és társadalomtörténet iránt érdeklődők számára nélkülözhetetlen olvasmánnyá.

A tudományos igényű sajtó alá rendezés munkálatait Fazekas István, a Kutatócsoport senior kutatója végezte a Lendület-program keretében. Ennek során a szakapparátus részben önálló kutatás útján került rekonstruálásra.

A kötet dedikációja Galla Ferenc első számú örökösének, a vatikáni magyar missziótörténeti kutatások kiemelkedő alakjának, a tragikusan fiatalon, tíz esztendeje elhunyt Tóth István György (1956–2005) emlékének szól.

A monográfia használhatóságát szakapparátus, a felhasznált források mutatója és Bibliográfia (pp. 465–474), Index (pp. 475–520), továbbá részletes, jegyzetekkel és fejezetcímekkel ellátott angol nyelvű összefoglaló és tartalomjegyzék könnyíti meg (pp. 521–532 és 533–535).

Recenzió 1

Recenzió 2